Vannak pillanatok, amikor egyetlen kép többet mond minden politikai nyilatkozatnál. Számomra ilyen volt az a parlamenti jelenet is, amelyet a napokban láttam.

Juhász Hajnalka országgyűlési képviselő az Európai Unióval kapcsolatos kérdésekről beszélt. Szó esett az uniós forrásokról, a Magyarországgal szemben támasztott feltételekről, az EU-s tárgyalásokról és a migrációs paktumról. Akárki akármit gondol ezekről a témákról, egy dolog biztos: az ország jövőjét érintő kérdések kerültek napirendre.

Miközben a képviselő felszólalt, a miniszterelnök lehajtott fejjel a papírjára koncentrált. Írt, rajzolt vagy jegyzetelt – ezt mindenki döntse el maga a látottak alapján. A lényeg azonban nem az, hogy mi volt a toll végén, hanem az, hogy milyen üzenetet közvetített a jelenet.

A politika egyik legfontosabb eleme a tisztelet. Tisztelet az intézmények iránt. Tisztelet a képviselők iránt. És mindenekelőtt tisztelet azok iránt az emberek iránt, akiket képviselnek.

Amikor egy parlamenti felszólalás alatt valaki láthatóan más tevékenységgel foglalkozik, az sok emberben azt az érzést keltheti, hogy az elhangzottak nem fontosak. Hogy a vita csak formalitás. Hogy a kérdésekre adott válaszok már régen eldőltek valahol máshol.

Lehet, hogy ez nem így van. Lehet, hogy a miniszterelnök minden szót hallott. Lehet, hogy közben is figyelt. De a vezetőknek nemcsak a munkájuk számít, hanem az is, hogy mit mutatnak a nyilvánosság előtt. A példamutatás ugyanis nem ér véget a kampányok után.

Engem nem az háborított fel, hogy valaki jegyzetelt. Az háborított fel, hogy miközben Magyarország számára fontos ügyek kerültek szóba, a képernyőn nem a figyelem, nem az érdeklődés és nem a vita iránti tisztelet látszott.

A magyar emberek ennél többet érdemelnek. Azt érdemlik, hogy amikor az ország ügyeiről esik szó, akkor a vezetőik teljes figyelemmel legyenek jelen. Mert az uniós pénzek, a nemzetközi kapcsolatok vagy a migráció kérdése nem pártpolitikai játék. Ezek mindannyiunk életét befolyásoló döntések.

Talán vannak, akik szerint ez csak egy apró jelenet volt egy hosszú parlamenti nap során. Szerintem viszont éppen az ilyen apró jelenetek mutatják meg, hogyan viszonyulnak a politikusok a demokratikus vita intézményéhez és azokhoz az emberekhez, akik felhatalmazást adtak nekik.

És ez az, ami miatt nem tudok szó nélkül elmenni mellette.

Nemrég olvastam, hogy Lannert Judit szerint a gyermekek szexuális nevelése nem kizárólag a szülők  feladata. Ezen elgondolkodtam. Ha nem csak a szülőké, akkor kiké még? A tanároké? Az iskoláé? És pontosan mit értünk ma szexuális nevelés alatt?

Amikor én voltam tini iskolás, nagyjából 26 évvel ezelőtt a szexuális felvilágosítás szerintem sokkal egyszerűbb volt. Lányként azt tanították, hogy egyszer megjön a menstruációnk, vannak erre egészségügyi betétek és tamponok, és ha majd szexuális életet élünk, az óvszer használata a biztonságos szex alapja.

Biológia órán megtanultuk a női és a férfi test működését, valamint azt, hogy hogyan születik a kisbaba. Hogy a fiúknak pontosan mit mondtak, azt nem tudom, de nagyjából ennnyi volt az iskolai felvilágosítás. A többit pedig a szülőkre bízták.

Ma viszont egészen más világot élünk. A gyerekek sokkal több információval találkoznak, és a felvilágosítás fogalma is jóval tágabb lett.

Itt már nem csak a biológiáról és a védekezésről van szó, hanem gyakran olyan témák is előkerülnek, mint a szexuális orientáció vagy a nemi identitás.

És itt merül fel bennem a kérdés: vajon ezeknek a témáknak is az iskolai felvilágosítás részét kell képezniük?

Beszélni kell arról a gyerekeknek, hogy vannak emberek akik a saját nemükkel azonosulnak, mások pedig nem? Hogy vannak heteroszexuális, meleg, leszbikus vagy más orientációjú emberek? Ha igen, akkor ezt milyen életkorban és milyen mélységben érdemes megtenni?

Számomra nem az a kérdés, hogy léteznek- e ilyen emberek? Nyilván léteznek, és ugyanúgy a társadalom részei, mint bárki más. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy hol húzódik a határ az iskolai tájékoztatás és a szülői nevelés között.

Az iskola feladata a biológiai és egészségügyi ismeretek átadása? Vagy ennél szélesebb szerepet kell vállalnia? És ha igen meddig?

Én személy szerint úgy gondolom, hogy a gyermekek életének legfontosabb nevelői továbbra is a szüleik. Ugyanakkor azt is látom, hogy a mai világban a gyerekek rengeteg információval találkoznak az interneten és a közösségi médiában, ezért a kérdés valószínüleg összetettebb annál, mint, hogy egyszerűen azt mondjuk: ez kizárólag a szülők dolga vagy kizárólag az iskoláé. 

Éppen ezért vagyok kíváncsi mások véleményére is. Szerintetek, hol van a határ? Kinek a feladata a szexuális felvilágosítás, és meddig terjedjen az iskola szerepe ebben?

Ismét sikerült olyan parlamenti jeleneteket látni, amelyek inkább emlékeztettek egy veszekedős valóságshowra, mint egy ország vezetésére!

Az ember joggal várná el, hogy a politikusok, különösen a Miniszterelnök higgadtan és méltóságteljesen kommunikáljanak. Ehelyett mutogatás, kiabálás, és sértő hangnem uralta a vitát!

Magyar Péter sok ember szemében ma már szinte érinthetetlen figura. Teljesen mindegy mi történik, mit mond, vagy hogyan viselkedik, a hívei szerint mindig neki van igaza. Pedig egy demokratikus országban természetesnek kellene lennie annak, hogy egy politikust lehessen kritikával illetni anélkül, hogy azonnal támadások indulnának!

A közösségi médiában különösen látványos ez a jelenség. Egyre több kommentmező válik agresszív, kultúrálatlan személyeskedés helyszínévé. 

Nem vita zajlik, hanem indulatos egymásnak esés. Más vélemény szinte nem is létezhet, mert aki nem ért egyet, azt rögtön ellenségnek tekintik. 

A politika viszont nem erről kellene, hogy szóljon. Nem arról, hogy ki tud hangosabban követelni vagy nagyobbat kiabálni. Egy miniszterelnöktől sokkal nagyobb önfegyelmet, tiszteletet és példamutatást várna az ember!

Az ország problémáit nem indulatos jelenetekkel és folyamatos konfliktuskereséssel kellene kezelni, hanem nyugodt, értelmes párbeszéddel. 

Mert hosszú távon nem az győz, aki hangosabb, hanem az, aki képes méltósággal vezetni.

Egy ellenzéki bejegyzést olvastam.

Erős szavak, kemény vádak, tipikus politikai hangnem!

Ezt a bejgyzést olvasva volt valaki aki nem értett egyet az elhangzottakkal és ezt ki is fejezte. Nem finoman,de még mindig a politikáról szólt.

Erre érkezett a válasz, ami már nem is a politikáról szólt. Jöttek a lenéző megjegyzések, a cigányozás, az a hangnem amit egyre gyakrabban látni.

És innen gyorsan lejtőre került az egész!

Itt jön az a pont, ahol az ember eldönti: csendben marad, vagy megszólal!

Én megszólaltam!!

Nem kiabáltam, nem sértegettem vissza. Csak annyit írtam: "Hatalmas intelligencia szint".

Erre mi történt?

Nem azzal foglalkoztak amit mondtam.

Nem azzal, hogy mi hangzott el előtte!

Hanem velem!

" Kikérte, hogy hozzá szólj"? "Agyhalott"!!

Mintha az lenne a szabály, hogy a gyűlölködés belefér.

De azt, hogy valaki ezt szóvá teszi - már nem.

Ez az, ami igazán elgondolkodtató.

A kérdés csak az:

Ha mindenki csendben marad, akkor ki mondja ki, hogy ez nincs rendben?

Én inkább megszólalok! 

Amikor már a valóság sem számít!!

Tegnap láttam egy videót.

Egy riporter nő végzi a munkáját. Egy férfi durva hangnemben belé áll, majd egy ponton úgy lendül, hogy majdnem megüti.

A nő csak azért nem kapja el az ütést, mert el tud hajolni. Végül nem a józan belátás állítja meg a helyzetet, hanem az, hogy egy másik ember lefogja a támadót.

És közben valaki ott áll, végignézi az egészet, és azt mondja: "nem történt semmi" !

De történt!

És ami még súlyosabb: a kommentek között sokan ezt rendben lévőnek tartják. Mert szerintük a riporter "provokált"!

Tényleg?

A videón az látszik, hogy vele beszélnek lekezelően, agresszív stílusban. Ő pedig annyit mond ne beszéljenek így vele - az édesanyjával lehet így beszélni. Nem káromkodik, nem fenyeget, nem támad. Egyszerűen határt húz.

És ezért majdnem megütni valakit.....belefér?

Itt nem az a legnagyobb baj, hogy valaki elveszíti a fejét. Emberek vagyunk, előfordul.

A legnagyobb baj az, hogy mások ezt utólag felmentik. Kimagyarázzák, letagadják.

Eljutottunk oda, hogy már a szemünk előtt történő dolgok sem számítanak, ha nem illenek bele a saját oldalunk igazságába!

Egy majdnem ütés, "nem történt meg". 

Egy normális hangnem kérése "provokáció"!

Az agresszió pedig " belefér"!

Ha ez így van, akkor tényleg ide jutottunk?

Mert ha az erőszak határát már nem ott húzzuk meg, ahol történik, hanem ott ahol politikailag kényelmes...akkor nem a vita romlott el. 

Hanem valami sokkal alapvetőbb!! Csak egyre lejebb kerül az a bizonyos léc!!

Ma bele olvastam egy facebook - poszt alatti kommentbe, és őszintén szólva elég volt pár sor, hogy teljesen kiábránduljak.

Közelednek a választások, mindenki feszültebb, mindenki oldalt választ - kormánypárti vagy ellenzéki!

Ez önmagában még rendben is lenne. 

De....ami a kommentekben megy , az nem vita. Az egyszerűen minősíthetetlen.

Konkréran ott tartunk, hogy valaki odakommenteli: "agyhalott idióta"....és szerinte ezzel nincs semmi baj!

Ennyi! Semmi gondolat, semmi érv, csak egy odadobott sértés. Ilyenkor tényleg felmerül a kérdés: Miért nem lehet normálisan, kultúráltan leírni amit gondolunk?

Újra kihangsúlyozom!! Nem az a baj, hogy nem értünk egyet. Az a baj, hogy sokan már meg sem próbálnak emberi módon kommunikálni. 

Mert a személyeskedés az nem egy vélemény, a sértegetés nem egy érv, és ettől senki nem lesz "igazabb"!

Lehet vitázni. Lehet nem egyetérteni. De ha valaki csak sértegetni tud, az nem a másik oldalt járatja le - hanem saját magát!!

Tegnap láttam egy riportot, és azóta nem hagy nugodni!

Nem is feltétlenül maga a riport volt a lényeg, hanem egy pillanat benne. Egy fiatal srácot kérdeztek, és látszott rajta, hogy inkább kitérne a válasz elől! Nem mondta ki igazán amit gondol.

És tudod mi volt a furcsa? Nem az, hogy mit gondol. Hanem az, hogy nem merte felvállalni!

Én ezt egyszerűen nem értem. Ha engem érdekel valami, akkor odaállok és vállalom. Ha meg nem érdekel, akkor nem megyek oda. De ez a "ott vagyok", de inkább nem mondom ki érzés.....ez valahol nagyon nem oké.

És nem ez volt az egyetlen ilyen élményem!

Nemrég én is próbáltam embereket megszólítani az utcán. Semmi extra, csak egy pár gondolat erejéig. Nem kamera, nem nyomás. És mégis: szinte senki sem akart megszólalni. Egyetlen egy ember volt, aki igen. A többiek inkább elzárkóztak. 

Ez szerintem nem arról szól, hogy nincs véleményük.....hanem inkább arról, hogy nem merik kimondani!

Közben meg azt látom, hogy egyre inkább egymás ellen megy minden. Nem az van, hogy különböző vélemények léteznek egymás mellett, hanem az, hogy rögtön feszültség lesz belőle. Pedig miért nem lehetne gyszerűen elfogadni, hogy valaki mást gondol?

Ami viszont tényleg zavar, az a hangnem. Olyan szavak repkednek ma már, aminek régen súlya volt. 

Most pedig csak odadobjuk őket. De ezek nem sima szavak. Ezek bélyegek. És ha valakire ráragad, onnantól már nem vita van, hanem ítélkezés.

És itt jön az, ami miatt az egészet le akartam írni!

Van egy lány a Tiktokon. Én csak úgy hívom: A piros rúzsos lány.

Nyíltan vállalja a véleményét. Nem bújik el, nem kerülgeti. Kiáll, elmondja, kész!!

És, hogy mit kap ezért?

Nem vitát. Nem érveket.

Hanem sokszor olyan kommenteket, hogy az embernek tényleg kinyílik a bicska a zsebében.

Ami viszont tiszteletre méltó, hogy ezt ő mennyire jól kezeli. Néha egy-egy frappáns válasszal visszavág, néha csak símán továbblép. Látszik, hogy nem hagyja magát. 

De ettől még a kérdés ott marad: miért kell egyből valakit támadni, ha más a véleménye?

Valahol nagyon elcsúsztunk!

Mert nem gond, hogy ha nem értünk egyet. Az teljesen normális, sőt szükséges!

A gond az, hogy már nem tudunk normálisan egyet érteni. 

Pedig lehetne ez másképp is. 

Lehetne úgy, hogy kimondod amit gondolsz, én is kimondom amit gondolok - de ettől még nem leszünk ellenségek!

Mert a vélemény nem szégyen.

Nem is támadás.

Csak egy nézőpont.

És jó lenne, ha ezt újra meg tudnánk tanulni!

Egyre gyakrabban érzem azt, hogy a politikai viták Magyarországon már nem is viták!

Hanem ítéletek!

Nem érvek hangzanak el, hanem címkék.

nem kérdések merülnek fel, hanem végletes kijelentések. Ezek közül a legsúlyosabb mikor valakit "árulónak" neveznek.

Ez a szó azonban nem egy egyszerű vélemény. Nem egy hétköznapi minősítés. Ez egy végső, lezáró ítélet. Egy olyan kifejezés, amely után a párbeszéd helyét az elutasítás veszi át. 

És itt kezdődik a probléma.

A közéleti viták természetes részei a demokráciának. Sőt, szükségesek is. Lehet egyet nem érteni döntésekkel, irányokkal, politikai lépésekkel - ez teljesem legitim.

A kérdés az, hogy ezt hogyan tesszük?

Mert ha minden nézetkülönbségből erkölcsi ítélet lesz, ha minden politikai ellenségből ellenség válik, akkor lassan megszűnik az a tér, ahol még értelmesen lehetne beszélgetni.

Egy ország közbeszéde nem attól lesz erős, hogy mindenki egyformán gondolkodik, hanem attól, hogy a különbségek ellenére is képesek vagyunk tisztelettel megszólalni. 

Nem kell egyetérteni. 

De érdemes lenne meghagyni egymásnak a jóhiszeműség lehetőségét.

Mert ha ezt elvezsítjük, akkor nemcsak a viták minősége romlik - hanem a KÖZÖSSÉG is amelyben élünk.

Lehetne másképp is.

És talán nem is lenne olyan bonyolult.

Nemrégen történt velem valami ami elgondolkodtatott!

Egy ismerősöm egyszerűen letiltott. Nem veszekedtünk, nem sértegettem, nem történt semmi durva!

Egyszerűen csak nem értettünk egyet abban, hogyan látjuk a jelenlegi politikai helyzetet.

Ő teljesen máshogyan gondolkodik, mint én! Más irányban látja a jövőt, másban hisz. És ez neki elég volt! Ennyi!

Őszintén szólva nem is az zavar, hogy nem értettünk egyet. Az mindig is így volt, hogy az emberek különbözően látják a világot.

Inkább az a furcsa, hogy ma már úgy tűnik, ezt egyre kevésbé tudjuk kezelni.

Tényleg itt tartunk?

Hogy ha valaki mást gondol, akkor inkább eltüntetjük az életünkből?

Egyre többször látom azt, hogy az emberek két teljesen külön világban élnek. Mintha nem is ugyanazt a valóságot látnánk. 

És aki nem illik bele a saját képünkbe azt egyszerűbb kizárni.

Pedig a vita a nem ellenség. A vita az ami gondolkodásra késztet. Ami segít megérteni a másik oldalt, még akkor is ha végül nem értünk vele egyet.

Most meg mintha eltűnt volna ez az egész.

A beszélgetések helyett tiltás lett. A kíváncsiság helyett elutasítás!

És ha egy vélemény miatt megszakad egy kapcsolat, akkor lehet, hogy nem is a politika a legnagyobb probléma!

Mit gondol az utca embere a politikai helyzetről?

Megkérdeztem néhány hétköznapi embert hogy ők hogyan látják a mai közéletet - őszintén szűrés nélkül. 

Több embert megszólítottam, de csak egy valaki válaszolt nekem szívesen, mert a politikai nézet tabunak számít. 

A riportalanyom saját szemszögéből őszintén mondja el a véleményét, nézd meg milyen válaszok születtek! 

Te egyetértesz vele?

Mit gondolsz mennyire foglalkoztatja az embereket a politika?

Nagyon is! Van aki tagadja, van aki bevallja, de átlagosan majdnem mindenki követi a politikai híreket! 

Te követed a kampány híreket?

Nem, annyira nem vagyok oda az üres ígéretekért!

El fogsz menni szavazni?

Elmegyek szavazni igen!

Fontosnak tartod a részvételt? Mi befolyásolja leginkább az emberek döntését?

Fontos a részvétel hiszen az ország további sorsáról döntünk. Az emberek döntését már nem annyira a józan ész vezérli! Inkább a hírekből, közösségi oldalakról és pletykából megszerzett, valósnak gondolt, de sok esetben a valóságnak nem megfelelő az információözön! 

Szerinted a miniszterelnökünk jó döntéseket hoz? Sokan azt mondják, hogy nem lesz választás, szerinted ez mennyire releváns?

Vannak jó döntései is, vannak kifogásolhatóak is. Főleg a háttérbeli NER lovagok működése kifogásolható sok esetben. Választás persze, hogy lesz, ez nem kérdés!

Mit üzennél azoknak akik nem mennek szavazni?

Ha nem mennek szavazni akkor ne sivalkodjanak, hogy mi történik országunkban a választások után!

Ahány ember annyi vélemény - és talán pont ez teszi igazán érdekessé a közéletet. 

Te mit gondolsz? Írd meg kommentben!